Múzeumok Világnapja - 2022. május 18.

1978 óta ezen a napon világszerte nagyobb figyelem fordul a múlt emlékeit őrző és bemutató intézmények felé.
A múzeumok világnapján múzeumaink első igazgatójára6alapítójára emlékezünk, és gyűjteményünk egyik legjelentősebb műtárgyát mutatjuk be.

SAVARIA MÚZEUM

Kárpáti Kelemen József
(1859. augusztus 4. Rábaszentmárton – 1923. február 23. Szombathely)

Csorna-premontrei kanonok, tanár, egyleti titkár, régiségtári őr.
A szombathelyi premontrei rendi főgimnáziumban érettségizett, majd Győrben és Budapesten görög-latin szakos diplomát szerzett. 1883-tól 25 éven át működött egykori iskolájában, mint a klasszika-filológia tanára, majd 1907-től mint gimnáziumigazgató. A Vasmegyei Régészeti Egylet titkári és régiségtár-őri feladatát 1890 és 1900 között látta el. Szombathelyen és Vas megyében ásatásokat is végzett a régiségtár gyarapítására. Úttörő szerepe volt a Vas megyei néprajzkutatás megteremtésében. 3600 néprajzi tárgyat gyűjtött össze, amely alapja lett a múzeum néprajzi gyűjteményének. Néprajzi, történeti és régészeti publikációival ismét Szombathely felé irányította a szakmai körök érdeklődését. Részt vett Szombathely város és Vas megye monográfiájának megírásában. A klasszika-filológia terén maradandó alkotása Horatius és Rufus műveinek fordítása. Az általa írt latin nyelvtankönyveket évtizedeken át használták az ország középiskoláiban. Alapító tagja volt az 1899-ben megalakult Vasvármegyei Kultúregyesületnek, majd első igazgatója lett az 1908-ban átadott szombathelyi múzeumnak. Nevéhez fűződik a Városszépítő Egylet létrehozása is, amelynek elnöke volt. 1909-ben a Ferenc József-rend lovagja kitüntetésben részesült. 1911-ben székesfehérvári tankerületi főigazgatóvá nevezték ki. 1919. évi nyugállományba vonulása után a türjei rendház főnöke lett, egészen haláláig.

Arany diadém

1929-ben került elő báró Miske Kálmán feltárásán a velemi Szent Vid-hegyen a világhírű aranykincs. Miske Kálmánnak a feltárásról írott feljegyzései eltűntek, így a kincs előkerülésének pontos körülményeiről nincs információnk. A leletegyüttes a késő bronzkori urnamezős kultúra emléke, készítésének ideje nagyjából a Kr. e. 1300-950 körüli évszázadokra tehető.
Az ékszeregyüttes egy préselt-poncolt díszítésű arany diadémot, 4 db spirálhuzallal keretezett, arany gömbszeletet és egy gombolyag aranyhuzalt tartalmaz.
A kincs mai össztömege 82,07 gramm, a diadém 23,09 gramm. A diadém hossza kiterítve 403 mm, a legnagyobb magassága 97 mm.
A leleteket 1943 óta többször restaurálták. A legutóbbi – 2004-2006-os – helyreállítás és anyagvizsgálat eredményeként kiderült, hogy a diadémot alkotó arany fóliákat eredetileg vékony bronzlemezre rögzítették, és a korongok, amelyeket korábban nem restauráltak, nem korongok, hanem gömbszelet alakú ékszerek.
A nem teljes viselet-együttes egykori tulajdonosa a hegyen élő és onnan a környéket irányító városi elit egyik, ha nem a legelőkelőbb családjának tagja, nagy valószínűséggel hölgy lehetett a késő bronzkori urnamezős kultúra idején. A préselt-poncolt mintás diadém máig párhuzam nélküli, és Vas megye leghíresebb őskori emléke.

SMIDT MÚZEUM

Dr. Smidt Lajos
(1903. október 31. Érsekújvár – 1975. június 30. Szombathely)

Orvos, műgyűjtő, múzeumalapító igazgató.
 Smidt Lajos 1903-ban született Érsekújváron. Középiskoláit Aranyosmaróton és Budapesten végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára iratkozott be, ahol 1930-ban szerzett oklevelet, majd Szombathelyre került a megyei kórházba. Egyik alapítója volt a Vas Megyei Múzeumbarátok Egyesületének. 1936 és 1940 között az orvoslás mellett a Vasvármegyei Múzeum Régiségtárának őreként tevékenykedett. 1942–1943-ban a III/2. tábori kórház sebészeként Kurszkban katonai szolgálatot teljesített. 1945-től előbb Celldömölkön, majd 1946-tól újra Szombathelyen, az Emberbaráti Egylet kórházának igazgatójaként dolgozott. 1950-ben az egyleti kórházat beolvasztották a megyei kórházba, melyet követően beosztott orvosként dolgozott tovább. 1956-tól a cipőgyárban vállalt üzemorvosi állást. 1966-ban vonult nyugállományba, ezt követően csak gyűjteményének élt.
Dr. Smidt Lajos több, mint 40 000 darabos gyűjteményét önmaga erejéből hozta létre, nem családi örökségként szállt rá. Gyűjtőszenvedélye 1911-ben, alig nyolcévesen lángolt fel. A tárgyak nagy részét ajándékba kapta rokonaitól, barátaitól és pácienseitől, de jövedelme jelentős részét is műtárgyvásárlásra költötte. Smidt Lajos szerteágazó érdeklődési körének köszönhetően gyűjteménye rendkívül sokrétű: régészeti, numizmatikai, hadtörténeti, orvostörténeti, iparművészeti, képzőművészeti tárgyak, régi- és ritka könyvek, sőt levéltári iratok is megtalálhatók.
1968-ban Vas megyének és Szombathely városának ajándékozta nagy értékű magángyűjteményét egy önálló múzeum létesítése céljából. Terve végül 1971. október 1-én valósulhatott meg, amikor ünnepélyes keretek között megnyílt a róla elnevezett múzeum. Dr. Smidt Lajos haláláig igazgatta a múzeumot, mely végleges otthont adott életművének.

Batthyány Lajos selyemdolmánya

A Smidt Múzeum úgynevezett biedermeier termében központi helyet foglalnak el reformkori nagyjainak emléktárgyai, melyek közül kiemelkedik gróf Batthyány Lajos (1807–1849), Magyarország tragikus sorsú első miniszterelnökének fiatalkori selyemdolmánya. Batthyány, noha az egyik legjelentősebb magyar arisztokrata család sarja volt, fiatal kora legnagyobb részét az országon kívül töltötte, sőt magyarul is alig tanult meg. Szülei válását követően Bécsben nevelkedett, majd Zágrábban tanult, végül katonai pályára lépett. Anyjával való hosszú pereskedését követően 24 évesen jutott hozzá atyai örökségéhez, a Vas vármegyei ikervári birtokhoz. Hazaköltözését követően a politikától eleinte tartózkodott és főleg birtokaival foglalkozott. Komolyabb politikai szerepet először az 1839–40-es pozsonyi országgyűlésen vállalt, ahol a főrendiházi ellenzék egyik vezére lett.
Feltehetően Batthyánynak már Magyarországra való hazaköltözését követő időszakból származik a Smidt Múzeumban található magyaros dolmány is. A dolmány sárga alapon, zöld leveles, fehér nárciszmintás selyemdamasztból varrott, eleje, ujja, állógallérja, háta arany zsinórozással gazdagon díszített, derekán, elején hat, csákóra vágott arany kötött gomb található, bélése géppel tűzött.
Batthyány Lajos a dolmányt inasának, Németh Jánosnak adományozta, akinek a leszármazottja ajándékozta aztán a ruhadarabokat dr. Smidt Lajosnak.

SZOMBATHELYI KÉPTÁR

Salamon Nándor
(1935. december 10. Tápszentmiklós – 2014. július 23. Szombathely)

 Tanár, művészeti író, muzeológus.
1957-ben Szegeden rajz-földrajz tanári diplomát szerzett. 1957-1972 között pápai, győri iskolákban, valamint gimnáziumban rajzot és művészettörténetet tanított. Festményeivel számos kiállításon szerepelt, de érdeklődése egyre inkább a művészetkritika és a művészettörténet felé irányult, ezért az 1970-es években posztgraduális képzésen vett részt muzeológia és esztétika szakirányon. 1973-ban felajánlották neki a győri Xantus János Múzeum művészettörténeti állását. Győrben részt vett a Kovács Margit Múzeum, valamint a Borsos Miklós Gyűjtemény új állandó kiállításainak megvalósításában. Nevéhez köthető a pápai A. Tóth Sándor kiállítás létrehozása. Rendszeresen publikált a Művészet, Új Művészet, Műhely, Dunatáj, Új Forrás, Somogy, Új Horizont, Vasi Szemle, Népszava, Kisalföld, Pannon Tükör, Atelier, Art Limes, Tolna Megyei Népújság című lapokban, folyóiratokban. 1984-ig a Képzőművészek Észak-Dunántúli Területi Szervezetének szervezőtitkáraként személyesen is megismerhette az öt hozzá tartozó megye képzőművészeinek nagy részét.
A Szombathelyi Képtárat megnyitásától 1995 decemberéig irányította. Neki köszönhető a képzőművészeti gyűjtemény gyarapodása Kassák Lajos, Miháltz Pál, Martyn Ferenc és Szántó Piroska hagyatékával.
Nyugdíjba vonulása után sem hagyott fel a szakmai munkával, egyre többet publikált.  Fő művének 25 évnyi gyűjtőmunka eredményét, a Kisalföldi Művészeti Lexikont tartotta, mely 2012-ben jelent meg. Társszerzője volt a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonnak, valamint a két kiadást megélt Győri Életrajzi Lexikonnak.
Budapesten 1999-ben Szántó Piroska festőművész végakaratának megfelelően szellemi irányításával megnyílhatott a Szántó Piroska – Vas István Emléklakás, mely a Szombathelyi Képtár filiáléjaként működik.
Számos kiállítást szervezett és rendezett. 1979-ben a Művelődési Minisztérium nívódíját kapta a Borsos Miklós Gyűjtemény rendezéséért.
Életművéért néhány nappal halála előtt Berzsenyi Dániel-díjjal tüntették ki.

Derkovits Gyula: Éhesek télen, 1930
A Szombathelyi Képtár alapításának célja egy, a város két nagy szülöttének hagyatékát befogadó intézmény létesítése volt. Dési Huber István festőművész mellett másik nagy géniuszunk Derkovits Gyula festőművész és grafikus, aki munkásságával a magyar művészetben nem csak folytatható hagyományt teremtett, de méltó példaképévé is vált az őt követő művészgenerációknak. Derkovits 1930-ban festette Éhesek télen című művét, címe azonban más formában is ismert. A festményen az egész vásznat betöltő ábrázolás látható. Bolthelyiség kirakatüvege előtt álló dulakodó embereket látunk. A kirakat üvegén jobbról a „KENYÉR”, balról a „ZÁRVA” szó tükröződik. A bal oldalon egy csendőrruhás figura látható deréktól lefelé ábrázolva, kezében kard markolata látszik. A kép központi figurája a középen nagykabátban, sapkában ábrázolt női alak markáns arcélekkel, kezében kisgyermekkel, akit elölről és oldalról három férfialak fog közre. Az egész kompozíciót középen kettészeli a kirakatablak kerete, mely nem csak jobb és bal oldali képrészre osztja a vásznat, de szükségszerűen kialakítja és elválasztja egymástól a kép előterét - benne egy szelet kenyérrel és tejesüvegekkel - a kép középterétől, hol ádáz küzdelem dúl a túlélésért, az élelemért, a pékség helyisége adta melegért. A kép azon túl, hogy magán viseli alkotójának stílusjegyeit, szokatlan képalkotási móddal él. A néző a képi világ által megelevenített dulakodást biztonságos helyről, egy kirakat üvegének belső oldala felől nézi. A festmény ezáltal egy médium, egy ablak, mely egy rideg, szívtelen és erőszakos világra nyílik.

SCHRAMMEL-GYŰJTEMÉNY

Schrammel Imre
(1933. október 29., Szombathely -     )

Schrammel Imre keramikusművész tanulmányait Nagykanizsán majd Budapesten végezte. A Magyar Iparművészeti Főiskola porcelán tanszakán végzett 1957-ben, majd a diploma megszerzése után tanára, 1993-tól 1999-ig rektora volt az intézménynek. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen (ma Pécsi Tudományegyetem) a Képzőművészeti Mesterképző Intézet alapítójaként és professzoraként tartják számon.  Vendégtanárként az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban, Izraelben tanított.
A Hollóházi Porcelángyárban 1959 és 1962, a Herendi Porcelánmanufaktúrában 1996 és 2006 között művészeti tanácsadóként dolgozott, ez utóbbiban készültek a velencei karnevál ihlette porcelánszobrai.
Siklóson megalapította 1969-ben az első magyarországi nemzetközi kerámiaszimpóziumot, amelynek hatására jöttek létre hazánk jelentős kerámia-alkotótelepei.
1957-től több hazai és külföldi művészeti szervezet tagja (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, Academy International of Ceramics, amelynek 1981-től vezetőségi tagja, 1986-tól 1995-ig alelnöke volt.) 1991-ben a Magyar Művészeti Akadémia alapítótagja.
Jelentősebb kiállításai az 1960-as évektől kezdődtek hazai és külföldi múzeumokban, galériákban. Művei a világ nagy gyűjteményeiben és magánszemélyeknél találhatók meg. 2021. június 26-án nyílt meg Szombathelyen az Éva-malomban állandó, gyűjteményes életműkiállítása.
Munkásságát Munkácsy Mihály-, Érdemes Művész-, Kossuth-, Márai Sándor-, Prima Primissima-díjjal, a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozat és a Nemzet Művésze címmel ismerték el.  Külföldi szakmai megmérettetéseken Faenza (Olaszország), Vallauris (Franciaország), München (Németország), Gualdo Tadino nagydíjait hozta el többször is.
Schrammel Imre művészete az agyagnak, mint élő anyagnak, a természet és annak törvényszerűségeinek kutatásán alapul, illetve ezekre alapozott kísérletei elevenednek meg egy-egy tárgycsoportjában. Művei, kerámiaszobrai csak anyagát tekintve sorolhatók az iparművészethez, a megjelenő formák és technikák a szobrászat egy új megvalósulását mutatják.   
A kerámiaszobrokon kívül az életmű másik meghatározó eleme az 1984-től vezetett napló, amelyben művészeti kérdések, tanulmányok, a magyar és nemzetközi művészeti élet, művészeti oktatás reflexiói mellett társadalmi kérdések és magánéleti bejegyzések is találhatók. A naplókból részletek jelentek meg két kötetben.
 
Schrammel Imre: Ölelkezők
2010., kőcserép, 1280 °C

Schrammel Imre egyik ikonikus műtárgycsoportja a Minótaurosz-sorozat, amelynek első darabjai az 1970-es évek végén készültek és a művész aktív alkotói időszakát végigkísérték. A bikafejű férfialakot igen ritkán találjuk egyedül (például: Aurea prima sat’ est, Kuporgó Minótaurosz, Térdelő Minótaurosz, Öreg Minótaurosz, Haldokló Minótaurosz, …), legtöbbször a „lánnyal”, „szerelmével” és időnként mitológiai alakokkal Andromédával, Putifárnéval jelenik meg. Schrammel Imre Minótaurosza csak testben hasonlít a krétai mondakör szörnyszülöttéhez, a nőkkel szenvedélyes szerelmi kapcsolatban áll a kompozíciók többségében.
Ha egy történetként fogjuk fel a Minótaurosz-sorozatot, akkor az Ölelkezők a Találkozás folytatása, párja. A Találkozás egészen finom érintkezése a testek bal oldalain – csípő, váll, fej –, amely után az Ölelkezőknél a már egymás felé fordult testek, még a szerelem kezdeti időszakának, a megismerésének vibráló érintését mutatják. Schrammel Imre az anatómiailag tökéletesen mintázott testek és a fokozás művésze is. A kis, kör alakú talapzattal Schrammel Imre intenzívebbé teszi ennek a félelemmel és vágyakozással teli pillanatnak a fizikai megnyilvánulását. A művész legtöbb alkotásának anyaga a magas hőfokon készült kőcserép, amelyek közül terrakotta színével tűnik ki a Találkozás és az Ölelkezők kompozíciója. A témát ez a visszafogott vörös szín, a testek plasztikusságából adódó fény-árnyék is tovább emeli. 
A Találkozás és az Ölelkezők lírai szépsége jelenik meg a Szerelmesek és a Gitáros művekben is, amelyek az állandó kiállításban láthatók.

ISEUM SAVARIENSE

Dr. Szentléleky Tihamér
(1919. augusztus 11. Nagyvárad – 2007. augusztus 18. Budapest)

Régész, jogász, múzeumvezető
1941-ben jogi doktorátust szerzett, majd II. világháborús frontszolgálat következett.  Az orosz hadifogságból 1946-ban tért haza. A Budapesti Központi Járásbíróságon fogalmazó, majd elnöki titkár lett. Közben régészeti és művészettörténeti tanulmányokat folytatott. 1951-ben diplomázott, és büntetőbírói szakvizsgát tett. Útja azonban innentől már a régészet és a múzeumok irányába vezetett. Fiatalon, 1953-ban kapott megbízatást a kecskeméti Katona József Múzeum vezetésére. A Balaton-felvidék római emlékeinek kutatásával indult római koros pályafutása, melyet már mint veszprémi igazgató, majd főigazgató-helyettes végzett. 1955 őszén kezdte meg legnagyobb jelentőségű régészeti munkáját, a szombathelyi Isis-szentély feltárását, melyet 1961-ig vezetett. Sikerült elérnie, hogy a feltárt romokat helyreállítsák, a területet pedig szabadtéri bemutatóhellyé alakítsák. Az Iseum 1963-as megnyitásakor már szombathelyi igazgatóként dolgozott. Cikkei és előadásai révén a savariai Isis-szentély az ókori régészet világhírű emlékévé vált.
Megszervezte a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságát, elindította az iseumi nyári játékokat, alapítója és első elnöke volt a TIT Vas megyei szervezetének.  Kultúraszervezető tevékenysége révén indult el a Pannonia Biennálé, és az urbanisztikai Savaria Nyári Egyetem. Munkatársaival 1963-ban újraindította a püspökkerti feltárásokat, melyeket az 1980-as évekig folytatott. Két hosszabb egyiptomi tartózkodásának eredményeként fotók sokaságán dokumentálja az asszuáni gát építését, az ehhez kapcsolódó régészeti munkát. Útikönyvet ír Kairóról, utazásairól előadások százait tartja.
1973-ban a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettesévé nevezték ki. Bár 1985-ben, a híres képrablást követően nyugdíjazták, közéleti tevékenysége nem ért véget. Egyik alapítója és első elnöke lett a magyar muzeológus szakmát tömörítő Pulszky Társaságnak. Visszajárt Szombathelyre, művészettörténetet tanított a főiskolán. 2001 nyarán, 82 évesen az első jelképes csákányvágását ő végezte az újraindított iseumi ásatásokon, amelyet haláláig tanácsaival támogatott. Hagyatékát a szombathelyi múzeumok őrzik.   

 
Isis-Sothis dombormű
Severus kor, Kr. u. 2-3. század fordulója

Isis „a termés Anyja, minden elemek Úrasszonya”, egyben a szerelem, az anyaság, a gondoskodás, a gyógyítás és a varázslás istene is az egyiptomi és a görög-római mitológiában. Számos fennmaradt ábrázolása közül ritkasága folytán különleges helyet foglal el az itt kiállított darab. A szombathelyi Isis-szentély főhomlokzatának legismertebb emléke a Sirius csillagot jelképező kutya hátán ülő istennőt jeleníti meg. Felemelt jobbjában csörgőjét, a szisztrumot tartja, amelynek megrázásával az ősi egyiptomi mitikus hagyomány szerint a Nílus áradását indította meg.    
A hatalmas, karintiai fehér márványból faragott relief – amely egykor a savariai templom homlokzatát díszítő domborműves fríz sarokeleme volt – egyedülálló a római templomépítészetben. Bár fennmaradt éremképek alapján tudjuk, hogy hasonló ábrázolás díszítette az Isis kultuszú Róma városi főtemplomát is, az utókorra azonban csak a savariai faragvány maradt.

VASI SKANZEN

Bárdosi János
(1933, Herény – 1983, Szombathely)

A magyar muzeológia méltatlanul elfeledett szombathelyi „hőse” Bárdosi János néprajzos muzeológus. A szombathelyi Savaria Múzeum néprajzi osztályának vezetője volt 1958-tól egészen haláláig, 1983-ig. A vasi falvakat járva elindította a módszeres néprajzi tárgygyűjtést, fellendítette a múzeumi fotózást, néprajzi gyűjtései során készített feljegyzéseivel megsokszorozta a Savaria Múzeum Néprajzi Adattára kéziratait. A néprajzi osztály műtárgygyűjteményét 7725 darabbal gyarapította. 1983-ig készített mintegy 20 ezer felvételének döntő többsége népi építészeti tárgyú, ill. a szabadtéri néprajzi múzeum számára kijelölt épületek bontásával és rekonstrukciójával kapcsolatos. Néprajzkutatói tevékenysége kezdetekben a népi halászat vizsgálatára terjedt ki (Fertő-tó és a Rába vasi szakasza). K. Kovács Lászlóval közösen készítette el a Halászat a Fertő tavon című, a Néprajzi Múzeummal közösen forgatott film hanganyagát (1979). Néprajzi gyűjtései gazdag tematikai skálán mozogtak (pl. gyógynövények a népi orvoslásban, a pajtáskertek, vőfényköszöntők stb.). Egyik legfontosabb tudományos teljesítménye Vas megye földrajzi neveinek összegyűjtése, amelyhez széles körű társadalmi gyűjtőhálózatot szervezett. Az 1960-as évektől a Vasi Múzeumfalu szakmai kidolgozása során figyelme egyre intenzívebben a népi építkezésre fókuszált, az 1970-es évektől kezdve publikációi is a népi építészeti problematikák feldolgozásai. De ezekben az időkben a tájházak létrehozásában is jelentős munkát végzett. Áldozatos muzeológiai tevékenységének köszönhetően valósult meg a szalafői népi műemlékegyüttes (ma az Őrségi Nemzeti Park legfontosabb turisztikai attrakciója), valamint a Cáki Pincesor (ma az Írottkő Natúrpark egyik kiemelkedő turisztikai látnivalója), illetve a Hegyhátszentpéteri Tájház.

Molnaszecsődi harangláb

Egykor Vas megye falvaiban, akárcsak szerte Nyugat-Magyarországon, igen nagyszámú és változatos felépítésű harangláb volt használatban. A harangláb általában faluközpontban állt, köztéren, esetleg utcasorban. Legegyszerűbb alakjában a gémeskutak ágasfájához hasonlított, amelyre kis sátorfedelet („kalapot”) raktak a harang számára. A haranglábak fejlődésük szerint kimerevítő dúcot kaptak, majd oszlopokra (két, három, négy) építették fel őket, ezeket további dúcokkal merevítették. A legfejlettebb faharanglábak egészen kápolnaformát mutattak. Vas megyében Molnaszecsődön, a Rába partjának közvetlen közelében állt a legszebb harangláb. A négyzetes alaprajzú, kéttetős típusú harangláb négy darab talpgerendába csapolt oszlopon áll. Alsó, oszlopokon álló harangozóhely része nyitott, a felette lévő galléros részt fazsindellyel fedték („szoknya”). Eredetileg a 18. század közepén épült. A sisakján álló buzogány az egykori protestáns keresztény hitű falusi közösségre utal.
Az eredeti molnaszecsődi harangláb a Vasi Skanzenbe áttelepítve látható, helyén napjainkban másolat található, benne az 1702-ben Grácban öntött haranggal.

J.P.I. ROMKERT

Dr. Géfin Gyula
(1889. január 26. Celldömölk – 1973. november 10. Szombathely)

Katolikus pap, Szombathely és a szombathelyi egyházmegye történetének tudós kutatója.
A szombathelyi premontrei főgimnáziumban érettségizett, majd az innsbrucki egyetemen tanult, itt szentelték pappá 1912-ben. Királyfalván lett káplán és hittanár a zalaegerszegi főgimnáziumban, majd helyettes teológiai tanárként oktatott a szombathelyi teológiai főiskolán. 1917-től Mikes János püspök a szeminárium dogmatika tanárának nevezte ki, ahol 1925-ig a filozófiát tanította és egyúttal a püspöki levéltárosi és szertartói hivatalt is ellátta.
Tudományos tevékenysége 1927-ben kezdődött, amikor a Herzan-gyűjtemény, a püspöki és szemináriumi könyvtár igazgatásával bízta meg őt Mikes püspök. Rendezte és kutatta a Püspöki Levéltárat is. Az egyházmegye történetéről írt könyvének első kötete 1929-ben jelent meg. 1930-ban a frissen felállított Szent Márton kölcsönkönyvtár igazgatója lett. Az 1931-32-es tanévre egyháztörténeti tanulmányai folytatására állami ösztöndíjat kapott a római Collegium Hungaricumba. Itt érte az újabb egyházi kitüntetés: 1932 februárjában pápai kamarás lett. Hazatérve bekapcsolódott Szombathely felpezsdülő kulturális életébe. Pável Ágostonnal együtt folyóiratot alapítottak és szerkesztettek Vasi Szemle, majd Dunántúli Szemle címen. 1935-ben megjelent könyve, a szombathelyi egyházmegye papságának történelmi névtára.
1938-ban a papi szeminárium kertjében római kori épületek, utak, valamint a középkori vár maradványai kerültek elő. Feltárásuk és megóvásuk elsősorban Géfin Gyula érdeme. Az évekig tartó ásatásokat ő vezette.
1952-ig maradhatott a szeminárium rektora, ekkor betiltották annak működését. Az 1950-60-as években nem publikálhatott, de amikor a magyar városok műemléki monográfiáinak sorában Szombathely következett, nem nélkülözhették a barokk várossal kapcsolatos hatalmas tudásanyagát, s a kötet e részének megírására őt kérték fel. 1968-ban nagypréposti címmel ismerték el egyháztörténeti tudományos munkásságát. Szinte élete végéig folytatta tudományos munkásságát.

Késő római mozaik

A mai Romkert területén feltárt római kori emlékek közül a legjelentősebb az a mozaikpadló, amely a jelenleg ismert, egykor legnagyobb egybefüggő mozaikfelület volt nemcsak Savariában, hanem Pannoniában is. Maradványai 1938-ban, a papi szeminárium bővítésekor kerültek elő. A helyszínen az ásatásokat Géfin Gyula pápai prelátus irányította.
A látványos és díszes mozaik egykor egy téglalap alakú, félköríves apszissal záródó fogadóterem (aula) padlóját díszítette. Nagy részét a középkori építkezések és a várárok elpusztította, csak az ÉNy-i és a DK-i sarokrésze és az É-i oldalán egy 20 méter hosszú és 1,5–2 m széles sáv maradt meg belőle.
A 8-15 mm-es mozaikszemek között fehér és sárga márványt, fekete bazaltot, vörös színű téglát, csatári követ és zöld üvegszemeket fedezhetünk fel. A mozaikpadló részletein szegélysávot, perspektivikus téglasort, különböző vastagságú csíkokat, hullámzó díszű növényi mintákat és geometrikus szerkesztésű motívumokat figyelhetünk meg. Utóbbi részleteket gyöngysor, harang forma; a medaillonokat geometrikus minta tölti ki. Az egyedülálló növényornamentika mellett olyan, másutt is előforduló szimbólumok is megjelennek, mint a Salamon-csomó vagy a Dávid-csillag.
Az aula falait alul csiszolt márványlapok, felette díszes falfestmény borította. Az impozáns – 43 m hosszú és 19 m széles – fogadóterem a 4. század első felében épült császári palota-komplexum része. A terem mérete (663 m²) és belső kiképzése alapján feltételezhető, hogy építését az uralkodói jelenlét tette szükségessé. Az épület ugyanis esetenként a Savariában időző császároknak (Nagy Konstantin, Constans és I. Valentinianus) is szállást adott.
A 82 négyzetméteres mozaikot sikerült megmenteni a pusztulástól: a közelmúltban Budapesten restaurálták, jelenleg a Vasi Múzeumi Látványtárban őrzik.